Az Országgyűlés tegnap megkezdte az árfolyamrögzítés kiterjesztéséről szóló törvényjavaslat általános vitáját. A tervezethez számos módosító indítvány érkezett, amely a lehetőség kiterjesztését indítványozza.

Az árfolyamgát eredetileg olyan esetekben volt kérhető tavaly, s lenne igényelhető a kiterjesztett rendszerben is az idén februárban benyújtott törvényjavaslat szerint áprilistól, ha az ingatlan forgalmi értéke a hitel felvételekor nem haladta meg a 30 millió forintot (lízingnél a szerződés megkötésekor a vételár nem volt magasabb ennél az összegnél). Sokan kifogásolták, hogy ezzel nem feltétlenül a vagyonosabbak előtt húzzák le a rolót, hiszen például egy a főváros környékén élő sokgyermekes család, ahol a szülői házat bővítették ki pár millió forintos hitel felvételével, miért kerül rosszabb helyzetbe, mint azok, akik ugyanakkora hitelt vettek fel, s nem laknak kisebb házban sem, csak otthonuk máshol helyezkedik el az országban. Ezekre az érvekre adna egyfajta választ az a javaslat, amely nem az ingatlan értéke, hanem a felvett hitel mértéke alapján húzná meg a 30 milliós határt, azaz azok nem kérhetnék az árfolyamrögzítést, akik ennél az összegnél nagyobb hitelt vettek fel. E javaslatról a tegnapi parlamenti nyilatkozatok szerint a kormánnyal és a bankokkal is elindultak az egyeztetések.

Még tovább ment a határok feszegetésében az a képviselő, aki vállalkozókra is kiterjesztené az árfolyamrögzítést, igaz, csak olyan esetekben, amikor a kölcsön fedezetét magánszemély birtokában lévő ingatlan jelenti. Az érvelés szerint ezek a vállalkozók – akik otthonukat is kockára tették annak érdekében, hogy a vállalkozásuk működéséhez szükséges forrásokat biztosítsák – különösen szorult helyzetben vannak, hiszen a megnövekedett törlesztőrészletek miatti költségnövekedést áraikban érvényesíteni nem tudják, ráadásul nem csak a vállalkozásoknál foglalkoztatottak munkahelyei, hanem otthonuk is veszélyben forog emiatt.

Van olyan javaslatcsomag is, amely a közalkalmazottaknak biztosított plusz kedvezményeket minden olyan devizahitelesre kiterjesztené, akik munkaadójuknál tavaly bejelentették végtörlesztési igényüket, de végül lemaradtak a lehetőségről. Magyarán a tervezetben csak a közszolgákra érvényes vissza nem térítendő állami támogatást, illetve a számukra biztosított (3 százalékpontos általános, majd gyermekenként további egy-egy százalékpontos) kamatkedvezményt is mindenki megkapná, ha leadott tavaly munkavállalójánál végtörlesztési igényt akár többségi állami tulajdonban lévő cégnél, akár egyéb gazdálkodó szervezetnél alkalmazásban áll. (Az egyéb kedvezményeket, mint például közalkalmazottak kérelmének soron kívüli elbírálásának előírását pedig törölnék a tervezetből, hivatkozva arra, hogy nem indokolt a negatív diszkrimináció a versenyszféra cégeire vonatkozóan.)

Az érvek minden javaslatnál érthetők, sőt, elfogadhatók. A kérdés csak az, hogy akik majd a módosításokról döntenek tisztában vannak-e azzal, hogy egy-egy fél mondat, egy-egy szó cseréje mennyit jelent azoknak, akiknek nincs és nem is volt devizahitele, pontosabban mindenkire nézve, hisz azt a könnyítést, ami a devizahitelek árfolyamrögzítéséből ered csak a devizahitelesek érzik majd, ám az annak finanszírozásához szükséges forrásokat az egész társadalomnak kell biztosítania.

A tévedések elkerülése véget kifogásaim, inkább kérdéseim mellett mindenképp szeretném leszögezni, hogy bár nincs devizahitelem, pontosan tisztában vagyok azzal, hogy ebben az országban mindenki, aki frank, euró, vagy jen alapú hitelt vett fel, segítségre szorul (sőt, az is, aki forintban adósodott el), de tudni szeretném, hogy az egyes javaslatok ténylegesen kiknek segítenek. Milyen széles réteget érintenek és mennyibe fognak kerülni. Nem szeretném ugyanis még egyszer végignézni (gazdasági újságíróként végigírni) azt, hogy százmilliárdok folytak el úgy, hogy azok, akik tényleg rászorulnak, semmivel sem jutottak előrébb, közben pedig olyan súlyos terhek omlanak a döntés következményeként az országra (történelmi rekordokat döntő árfolyamok, egekbe szökő kockázati felárak), amelybe belerokkanunk.

Egy költségvetést érintő javaslathoz illik összegeket rendelni. Ez az eredeti törvényjavaslat mellől is hiányzik. A kormány lehet, hogy tudja, a bankok valószínűleg kiszámolták, de azok a képviselők, akik majd döntenek (s azok az állampolgárok, akik a terheket cipelik) ezt nem ismerik. S, amikor újabb és újabb körökre terjesztenék ki az árfolyamrögzítés lehetőségét úgy tesznek javaslatot, hogy fogalmuk sincs annak hatásairól: sem arról, hogy hány embert érintene, sem arról, hogy a többieknek mennyibe kerülne.

Nincs jó döntés. Erkölcsileg ennek a képviselőtestületnek a végtörlesztés megszavazása óta már nincs alapja arra, hogy bármely devizahitelestől megtagadja a segítséget, a leggazdagabbak ugyanis már zsebre tették azt, amit csak lehetett. Mindezzel együtt annyi talán elvárható lenne, hogy – legalább a látszatát fenntartva annak, hogy már felelősebb döntés születik majd – az egyes indítványok mellé számok is kerüljenek: kiket, milyen széles rétegeket menthet meg a benyújtott indítvány, s mennyibe kerül az majd a társadalomnak. Így ugyanis mindenkinek könnyebb lenne dönteni, s azok is másként nyelnék le a békát, akik a számlát az elkövetkezendő években, évtizedekben fizetik majd.