A devizahitelesek helyzetét szemlélve Márkus László alakítása jut eszembe abban a kabarétréfában, amikor azt szerette volna megfejteni, hogy mi kerül azon a fotelon 7200 forintba, amit több hónap különmunkájával gyűjtögetve megvásárolt. (Aki nem látta érdemes egyszer 10 percet szánni rá, innen elérhető.) Nevetni azonban nincs kedvem, azt látom ugyanis, hogy ami a jelzáloghitelesek megsegítésével történik, nem javít, hanem sokkal inkább ront a helyzeten.

A problémán a jegybank friss statisztikája miatt gondolkodtam el ismét. Eszerint a jelzáloghitelek átlagos kamata januárban az egy évvel előbbi szinthez képest több mint 2, az egy hónappal korábbihoz képest közel 1 százalékponttal nőtt: új jelzáloghitel átlagkamata januárban lakáscélra 12,49, szabadfelhasználásra 13,31 százalék volt. Arról, hogy a meglévő jelzáloghiteleseknél milyen kamat vagy egyéb költségnövekedés következett be ez idő alatt nincs friss gyűjtött statisztika, csak hírek vannak arról, hogy a kamatforduló alkalmával itt is jellemzően 1 százalékpont körüli emelkedésről kaptak tájékoztatást a hitelesek.

Történt mindez abban a hónapban, amikor új hitelt szinte kizárólag azok kértek (illetve kaptak, ha kaptak), akik végtörleszteni szerettek volna, magyarán megszabadulni a devizaárfolyamok alakulása miatti hitelköltség ingadozástól (leginkább a kiszámíthatatlan és finanszírozhatatlan növekedéstől). S, csak azok nem végtörlesztettek, akiknek erre nem volt lehetősége.

Ebben a hónapban banki szempontból két érdemi költségnövelő tényező volt: a kockázati felárak drasztikus emelkedése, s forráshoz jutás nehezebbé válása (ezzel együtt drágulása). Mindkét költségnövelő tényezőre vonatkozóan annyi mindenképp állítható, hogy alakulásukban – ha nem is kizárólagosan, de – fontos szerephez jutott a végtörlesztés. Miközben tehát egyesek lehetőségek kaptak problémájuk megoldására, ezt úgy tehették meg, hogy emiatt mások (akik ebből kiszorultak) még rosszabb helyzetbe kerültek.

Magyarán a probléma megoldásában egy lépéssel sem jutottunk előrébb, csak átrendeződtek némiképp a viszonyok, a hitelek felvételéről hozott, utóbb rossznak bizonyult döntések következményeit mások (is) viselik. S nem lesz ez másként az év hátralévő részében sem: amikor majd forintra váltják, s részben elengedik a bajba jutott hitelesek adósságát, benyelik a bankok és az állam a kamattartozását azoknak, akik az árfolyamrögzítés rendszerébe belépnek. A banki kamatok és egyéb díjak növekedésén keresztül pedig szépen fokozatosan vesszük majd észre ennek költségeit. Azt pedig, amit a probléma megoldásából az állam vállal magára fizetjük mindannyian.

A rendszerben nem keletkezett plusz forrás. Nem jöttek létre új munkahelyek, amelyek a jövedelemszerzés lehetőségének javulásával segíthetne a probléma megoldásában. Csak minden drágulni kezdett, s ez fog folytatódni is. Egyre terméknél, egyre kevésbé fogjuk majd érteni, hogy mi kerül annyiba, amennyit kifizetünk érte.

Ami volt, azon változtatni már nem lehet. A végtörlesztés következményeit cipelni kell, akár tetszik, akár nem. A következő döntéseknél azonban talán lehetne kicsit felelősebben gondolkodni. Olyan megoldásokat kínálni, amely nem csak a terhek szétporlasztásával operál. Nem csak arra tesz kísérletet, hogy minél nagyobb falatot nyomjon le egyes csoportok, gazdálkodó szervek torkán (amit azok a költségek növelésével mind erőteljesebben fognak megpróbálni kompenzálni), hanem azzal is foglalkozik, hogy olyan helyzetbe hozza az embereket, amely lehetőséget ad az ebben az országban élőknek arra, hogy javítsák jövedelmi viszonyaikat, képessé váljanak arra, hogy hiteleiket visszafizessék. A többség ugyanis – legalábbis én nagyon remélem, hogy - ebben az országban is jobban szeret megfelelni kötelezettségeinek, mint azon ügyeskedni, hogy mások kárára keveredjen ki problémáiból.